Erdélyi Terasz
- részletes kereső
- archívum |
- fórum
•
Száz éve született Dsida Jenő
(Szatmárnémeti, 1907. május 17. - Kolozsvár, 1938. június 7.)
"Korai költészete a századvégi és a nyugatos líra hatását mutatja, kiváló formaérzék jellemzi. Kolozsvárra költözve az expresszionizmus és a szabad vers hatott rá. Leselkedő magány (1928) című kötetében a háború utáni fiatal nemzedék csalódásának és magányának adott hangot, szorongásaira a természetben keresett feledést. Igazi megnyugvást akkor talált, amikor a (neo)katolikus reformmozgalommal találkozva mélyen átélt gyermekkori vallásossága erősödött meg. Mint második kötetének (1933) címadó verse, a Nagycsütörtök mutatja, Krisztus áldozatvállalásához hasonlította a kisebbségi költő sorsát. Amundsen kortársa című versének tanúsága szerint szolidaritást érzett a szenvedők és a szegények iránt. A Nyugat harmadik költőnemzedékéhez hasonlóan ő is a bukolikus idillben kereste a megbékélést.
Életének delén írta epikai elemekkel átszőtt lírai beszámolóit: a Kóborló délután kedves kutyámmal játékos hexameterekkel fejezi ki a természetben megújuló lélek önfeledt örömét; a Miért borultak le az angyalok Viola előtt pedig merengő érzésekkel és dévaj erotikával ünnepli a szerelmet. Angyalok citeráján (1938) című posztumusz kötetében igazi "poeta angelicusként" talált új hangot, egy valóság fölötti létben, szentek és angyalok között lelte meg a vigasztalást (Chanson az őrangyalhoz). A keresztény szeretet engesztelő érzésével szólt a többi emberhez (Vidám kínálgatás keresztényi lakomán).
Betegsége miatt elhatalmasodott rajta a félelem; elégikus költeményekben panaszkodott az élet múlékonysága miatt (Harminc év közelében, Hulló hajszálak elégiája, Az élettől búcsúzva) a keresztény sztoicizmus gondolatkörében vigasztalódott (Út a Kálváriára). Tükör előtt (1938) című hosszabb önéletrajzi költeményében a verses regények hagyománya szerint adott számot ifjúságáról, az első szerelem történetéről és az erdélyi irodalomról, ennek nagy egyéniségeiről.
1940-ben megjelent Psalmus Hungaricus című költeményében a közösségi hűség és a történelmi felelősség szigorú erkölcsét szólaltatta meg: azt a hangot idézte fel, amely Kecskeméti Vég Mihály zsoltárában és Kodály Zoltán kórusművében szólal meg. Hitvallást tett a szétszóródott magyarság mellett, nemzeti egységre szólított, a történelem végzetes erőivel fordult szembe.
Dsida Jenő kiváló formaművész; az avantgárd vívmányait, különösen a képzettársítások szabadságát megőrizve újította fel a klasszikus hagyományokat: a kötött versformát, az arányosan szerkesztett szóképet, a fegyelmezett versszerkezetet.
Nagy műveltségű műfordító, francia, latin, német, olasz, román költőket tolmácsolt; különösen Trakl-fordításai jelentősek. Írt néhány elbeszélést, és rendszeresen szerepelt esszéivel, bírálataival és útibeszámolóival."
Forrás: Új Magyar Irodalmi Lexikon, Pomogáts Béla
"talán egész eddigi rövid és kínosan hosszú
életemben itt éltem meg a legmélyebb, a leg-
öntudatosabb emberi pillanataimat.
Megköszönni pedig csak csirkepaprikást, hagymatokányt
és bobszeletet lehet."
(Dsida Jenő)
Valami megnevezhetetlen állt a háta mögött.
A kielemezhető dolgokon túli, az egyetemes
melankólia kínjánál, a fojtogató sötétségnél is el-
viselhetetlenebb. "Ha valaha fiam lenne - gondolta -,
nem zárhatom el tőle a derűt. Sekélyes,
savanykás vigyor, üres vihogások. Mit nekem te
zordon (Kárpátokon inneni s túli) öntudat!"
S azzal máris - azzal a tudattal, hogy "te viszel el
tőlünk mindent, halál(!), te, aki sohasem alszol
(igaz, én is szeretek virrasztani, de erőtlen fejem
hamar lehanyatlik" - máris a zongora alá bújt,
méla lesben; s lám csak, megjött a kis elemista
Edgár (mióta várta már haza az izgága kölyköt!),
és hátitáskáját a szíjánál fogva messzire hajítva,
Jenő bá' után mászott gyíksebesen. Percek alatt
lezajlott a nagy, harcias viaskodás, aztán velőt-
rázó röhögéssel kimásztak, de még mindig négykéz-
láb, ő morgott is hozzá, mint éhes oroszlán, majd
benyitván a könyvesszobába, már ott is volt az ív
papír a kezében, hogy a plajbásszal a Wettenstein-
dinasztia legifjabb sarjáról portrét rögtönözzön. Az
elkövetkező percekben boldog kimerültséggel dőlve
hanyatt, Ronsard s Berzsenyi verseit bújta. Később
Szapphóra gondolt: "csöndes / révedezéssel régi görög
hegyekre / s zengeni ritmust?" (A véres arcú rémületek
még messze; nem kétséges, hogy: úr-e a szellem?...)
A megviselt sarkú Candide-ból - megsárgult lapjai
kijártak - kívülről idézett franciául (Edgár, egészben
nyelve le gyorsan a még párolgó aranygaluskát, tele
szájjal utánozta a játszótársat, blabla-szövegével
remekelve ismét)...
"Sokszor szeretnék máshol lenni,
mint ahol vagyok (Karinthytól ollózom? tökmindegy!) -
gondolta Jenő -, ámde ez Bárd Oszkár galgói >kúriája<,
itt most jól érzem magam. Nem úgy, mint amikor csak
nézek magam elé, elbambulva, mint egy ökör..."
A könyvek bűvköréből kilépve, a leprás homályban még
sokáig zenélt valami az agyában, mint sarkantyúpengés.
Versek ritmusa. A bohóckodás máza mögött tünedezőben
az önzés kínja. Réti kökörcsin-virulás (még ha maszk is),
és rejtve a zsurnaliszta-pökhendiség. Csorduló áhítattal
gondol vissza később is ezekre a napokra - elképzeli,
miként duzadnak izmai, mikor két karjánál fogva felkapja
és forgatni kezdi a kis Edgárt, a csapodár >lepkeregényt<,
aki, mint mindenik gyermekpalánta, szívszorongva szeret
repülni. És hát vele van a magát mindig mellőzöttnek érző,
öreg körorvos-barát (Jenő nem a grafománt, vagy a kettős
kisebbségi komplexussal küzdő morfinistát látta Oszkárban,
hanem a megtépázott idegzetű költőtársat), s ott a figyelmes
- sastekintetű - és legalább annyira szárnyaló képzeletű,
lankadatlanul éber gondolkodású házi tündér (levelében
csak "kedves Nagyságos asszony"), aki hol anyai szigorral,
hol megbocsátó mosollyal illeti az elkényeztetett ifjú poéta
bohóckodásait, patetikus szavakba csomagolt ostobaságait,
s aki rég fölismerte, miszerint náluk szellemi skorbut járja,
csak sürgönyön, rádió útján hatol be olykor nagyvilági élet;
ám az is zavaros fortyogással, provokatív zajokkal,
fenyegetőn, nem úgy, mint a kristálytiszta forrásvíz.
"Sok kevély, vagy bús, ostoba magyar! Nem jut eszükbe
mosolyogni, nem tudják, mi az Éltető Derű. Én azért,
minden megaláztatásom ellenére, büszke vagyok ember
voltomra. Még ha a nyomorgó emberiség számára nincs is vigasz, csak sóvárgás." Hirtelen sírás fojtogatja, az örömtől is persze, hogy mennyi közös érzelem s indulat gyűlt fel vendéglátóiban... és különösképp benne, az üde lelkű (Oszkár szerint: bűbájos) gyermekemberben, akinek az arcszíne valószínűtlenül lilás árnyalatú (a szívbetegek >elvarázsolt< arcszíne ez; veleszületett szívbillentyűzavara miatt az esetleges rohamtól kell örökké félteni), s aki túl mohón habzsol fel és ont magából minden élményt. Talán, mert születésétől kezdve ugyanaz az árnyék kíséri, amelyik most sietve fut előtte a ködbe veszett vasútállomás felé, hogy le ne késse a provinciális sötétségben vesztegelő súlyos szerelvényt.
